Jánossal majd’ minden szombaton elmegyek Indre, mert ez a hely már olyan messze van, mintha kirándulni mennénk. A legutóbbi alkalommal megálltunk Baralán (itt egy bekötő alagút létesül a fő alagúthoz), hogy megnézze, hogyan haladnak a munkálatok. Amikor bemegy az alagútba, mindig idegeskedni szokott, mert a dolgok nem úgy valósulnak meg, ahogyan azt megbeszélik a helyi kollégákkal. Tulajdonképpen sokszor feszült, mert az indiai mentalitás merőben más, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Erről egyelőre nem írok részletesen, mert még kevés ideje figyelem őket, és nem szeretnék senkiben sem a valóságtól elrugaszkodott képet kialakítani, az itt élő emberekről. Maradjunk annyiban, hogy nekem az itteni emberek viselkedésének, kommunikációjának befogadása elég nehézkesen megy.
Itt Baralán, láttam egy nagyon kedves jelenetet. Egy fiatalember teát főzött és kínált a dolgozó munkásoknak. A teaosztó egyébként egy létező munkakör errefelé. Ami kifejezetten megmelengette a szívem, hogy a teaosztó bal könyöke sérült volt, mégis annyira ügyesen töltötte, osztogatta a teát, sőt vitte mosolyogva a nagy teáskannát és a vödröt a tiszta csészékkel. Úgy láttam, hogy mindenki hálás volt a mosolyért és a teáért. Olyan ártatlannak tűnt ez a fiú.
A kasmíri teaivási szokás a tejes teát takarja, amit gyömbérrel vagy kardamommal ízesítenek.
A lenti képen az alagút látható, aminek a külszíni tetején találtunk Jánossal egy csodálatos lepkét.
Megnéztük az interneten, hogy milyen csodával is találkoztunk ezen a helyen. A neve Indian moon moth vagy Actias selene. Indiai Hold lepke. A neve is olyan különlegesen szép, mint ő maga.
Miután János befejezte a vizitet, tovább indultunk Indre, ami még legalább egy óra zötykölődést jelent az autóban.
Jelenleg még csak a terepet készítik elő Inden ahhoz, hogy a munkagépek feltudjanak vonulni és megkezdődhessen a tényleges munka.
Mikor megérkeztünk, útblokád fogadott bennünket, körülbelül 500 méterre a helyszíntől. Itt azért zárták le az utat a helyi lakosok, mert ők is szeretnének munkát kapni az alagút építésénél. János egyik indiai kollégája mesélte, hogy jellemző a kasmíri emberekre a hirtelen építkezési kedv, ha a környékükön út, vasút létesítését tervezik. Gyorsan felhúznak valamilyen kis építményt a telkükre, hogy ha esetleg földcsuszamlás történne és a házuk összeomlik, akkor kártérítést tudjanak követelni. Leleményesek. Ezen a környéken gyakoriak a földcsuszamlások.
Megörültem most ennek az útlezárásnak, mert így még egy kicsit lehetett gyalogolni. A rossz utakon való autókázás, és a házban töltött sok idő, előcsalogatta bennem azt a vágyat, hogy gyalogolhassak. Volt már olyan, hogy kiszálltam az autóból a célállomás előtt 2-3 kilométerrel, csakhogy sétálhassak egyet.
Indet kedvelem. Talán azért is, mert közel vannak egymáshoz a hegyek, és a völgyben csordogáló patak vörös színének látványa és a csobogó víz hangja megnyugtat. A táj kettőssége is hatással van rám. Vannak helyszínek, melyek inkább holdbéli tájnak tűnnek, és ezzel ellentétben áll a sok üde zöld.
Mikor először jártam itt, még nem tudtam lemenni a patak partjára, csak fentről vágyakoztam arra, hogy végig szeretnék sétálni a víz fölött átfutó kicsi hídon.
A terep még ekkor kevéssé volt megbolygatva, a patakhoz vezető utat vájták ki a gépek.
Mára a munkagépek átértek a túloldalra, és ott is megkezdték a hegyoldal előkészítését az alagút építéséhez. Az utak kialakítását a patak eléggé megszenvedte, mert a kivájt törmelék mind ott landolt a medrében. A víz most a törmelék alatt folyik tovább, így az sok helyen nem is látható. Az utolsó Ent mögül is szemmel láthatólag eltűnt a patak. 🙂 Szerencsére pár száz méterrel arrébb már a felszínen fut tovább.
Mivel letudtam menni a patakmederbe, egy kicsit mászkáltam is ott. Most nem volt annyira megduzzadva a patak, így eljutottam olyan helyekre is, ahová nem is gondoltam, hogy lehetséges.
Búcsúzva Indtől, még ezt a bájos természetes áldozati oltárt találtam az egyik kanyarban.
Indről hazafelé pedig megfigyelhettük a helyi “nagybani” piacot, ahol lisztet, cukrot és rizst árultak. Igazán nagylelkűek voltak az emberek, mert az udvarias kérdésünkre, miszerint szabad-e fotóznunk, mindenki egy mosoly kíséretében, fejbiccentéssel jelezte, hogy szabad.
Hudák Beáta szubjektív 